SANDMAN - SILLAGE (HU)

PROLOGUE – SILLAGE

Read this post in VN, DE, FR, JP, EN

****************************

Párizs, 1949 júniusának egy éjszakája
Le Meurice Hotel – a szoba, amely soha nem szerepelt az alaprajzon.

****************************

A júniusi éjszaka szele nem volt elég hideg ahhoz, hogy reszketést okozzon, de senki sem akarta kinyitni az ablakot, mikor a szobát már betöltötte a szantálfa illata, a régi Armagnac és a lustán lefelé csorgó szaxofon hangja a felső emeletről.

A nő belépett, mintha már élt volna itt – egy másik életben.

„Kisasszony Aimée?”
A recepciós hangja szólt mögüle – de ő nem fordult vissza.
Csak enyhén bólintott, mintha a vendég maga erősítené meg a vezető kilétét.

A szobában csak egy vörös bársonyszék, egy bőrborítású asztal és egy nagy tükör volt – amely semmit sem tükrözött vissza.

És ő már ott volt.

Nem állt fel. Csak a szemével követte – mintha épp a pillanatot választaná a mozdulathoz – nem udvariasságból, hanem vizuális hatásért.

A cigaretta lassan izzott. Bal kezén fehér kesztyű, a karfán pihent, mint egy álmos macska. Semmi sem tette kisebbé a nőt, mint az, hogy a férfi ismerte az igazi nevét – azt a nevet, amit csak az anyja és egy régi szerető suttogott valaha.

„Úgy hallottam, már nem énekelsz.”
– mondta, mintha húsz éve csak erre a mondatra várt volna.

Aimée nem válaszolt. Soha nem mesélt senkinek arról, hogy egy lázas éjszaka után a hangja eltűnt, és azóta álmokat látott, melyekre sosem emlékezett – de reggel tintafoltokat talált a lepedőn, olyan kottajeleket, amelyeket nem ő írt.

„Egy zenét akarok hallani, amit elfelejtettem.”
– mondta rekedten, mintha a torka egy be nem forrt seb volna.

A férfi bólintott – és lassan elfordította a széket.

Az asztalon nem volt kotta. Nem volt hangszer sem. Csak egy kis fekete rádió, törött hangerőgombbal, amely láthatóan semmihez sem volt csatlakoztatva.

A férfi ujját az antenna tetejére tette – és a rádió megszólalt. Egy dallam, amelyet nem lehetett leírni hangjegyekkel, mint füst szivárgott át az emlékek repedésein.

Aimée sírni kezdett – nem a felismeréstől, hanem mert először megértette, hogy valaha szeretett egy embert, akit sosem ismert.

„Ezt a darabot én írtam... de sosem játszottam el.”
– suttogta.

Amikor felnézett, a férfi már eltűnt.

A szoba visszatért a megszokott állapotába. Nem volt illat, nem volt zene, és a tükör most egy nőt mutatott, aki sírt – anélkül, hogy tudta volna, miért.

Titkos jelentés, Francia hírszerzési iroda, 1951:

„Aimée Delacour énekesnő azt vallotta, hogy ‘találkozott egy szmokingos férfival, lusta tekintettel, aki zenét sugárzott egy vezeték nélküli rádióból’. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a 213-as szobát valaha használták volna. A később előkerült felvétel pedig... teljesen megegyezik egy 1944-ben kézzel írt kompozícióval egy magyar zeneszerzőtől, aki meghalt a koncentrációs táborban – és soha nem publikált.”

Ki volt ő?
Senki sem tudja.
Csak egy dologra emlékeznek: ahol megjelent, mindig maradt utána egy vékony illatcsík – mint egy álom, amely még ott lebegett a csuklón, miután az álmodó már elaludt.